Sipterné Ottlik Julianna

- Mikor kezdtél el kézilabdázni, hogyan alakult pályafutásod?

-  1975 óta vagyok igazolt játékos, de előtte már két évet lejártam edzésre a székkutasi általános iskola csapatába. Székkutason mindig nagy kézilabdaélet volt, így érthető, hogy a többi sportág közül ezt választottam. Még általános iskolás koromban megkerestek a Porcelán vezetői, hogy leigazoljanak, de ez csak úgy sikerült, hogy igazolásomat kicsentem a szertárból, és elvittem Vásárhelyre. A kutasiak ezt sokáig nem felejtették el nekem.

Amikor középiskolába a Frankelba, majd a 602. Iparitanuló Intézetbe kerültem, nem volt kérdéses, hogy hol játszom tovább. Megkönnyítette helyzetemet, hogy ekkor ennek a csapatnak az edzője ugyanaz a Banga Endre volt, aki az általános iskolában felfedezett.

-   Hosszú pályafutásod során sokszor voltál bajnok- és kieső csapat tagja. Érdekelne, mit tartasz pályafutásod csúcsának és legnagyobb kudarcának?

-   Legemlékezetesebb mérkőzésemnek az 1982 októberében, Szentesen az NB I/B-s bajnokság utolsó előtti fordulójában játszott mérkőzésemet tartom. Halászné lőtte az utolsó, mindent eldöntő gólt az utolsó percben, és ezzel a döntetlennel feljutottunk az első osztályba. Nagyon boldog voltam, nagy volt az ünneplés a pályán, majd azt követően a Halászcsárdában.

A mélypont nekem is - és szerintem mindenkinek - a következő évben az első osztályban maradásért, Cegléden játszott utolsó mérkőzés volt a TFSE ellen. Egy góllal kaptunk ki, ami talán nem is volt reális. Térdsérülésem ellenére vállaltam a játékot, hogy segítsek. Egész évben rendkívüli mennyiségű edzésmunkát végeztünk, de az ellenfél kispadján Mocsai Lajos ült, segítette őt Kovács László szövetségi kapitány is. A külső körülményekről talán elég ennyi.

Ezt követte az a sok szóbeszéd itthon, hogy a Halász házaspárral együtt eladtuk a mérkőzést, ami természetesen alaptalan vád volt, de lelkileg megviselt.

-   Miért maradtál Vásárhelyen fiatal játékosként, amikor sokan csábítottak máshova? Azóta megbántad ezt?

-   Nagyon sok csapat megkeresett, néha edzőim tudtak róla, volt amikor nem. Általában mindig úgy jött ki a lépés, hogy vagy a bajnokságért küzdöttünk, vagy éppen a kiesés ellen és szükség volt a játékomra, ezért mindig nemet mondtam. Úgy gondoltam, nehezen tudnának pótolni. Az is közrejátszott ebben, hogy ezt a jó közösséget nem volt erőm elhagyni.

Mai fejjel azt kell, hogy mondjam: megbántam. Lehet, hogy többre vittem volna, ha időben átigazolok. Családom mindig támogatott, férjem azt mondta, ha pályafutásomat máshol képzelem el, ő szívesen jön velem. Nem tudom felsorolni, hogy kik tettek ajánlatot, az biztos, hogy az első a Bakony Vegyész volt, de a későbbiekben megkeresett az Építők, a Vasas, a Spartacus és a Szeged.

Nekem ma sem hiszik el egyesek, hogy nem a pénzért játszottam. Ha így gondolkoztam volna, az első ajánlatok egyikét elfogadom és elmegyek.

-     Pályafutásod derekán mégis elmentél a városból?

-   A közúti balesetem után sok problémával küzdöttem, orvosaim javasolták, ha szeretnék megint játszani, lehetőleg egy másik közegben kezdjem újra. Az egyesület is nehéz helyzetbe került - és ha csúnyán akarnék fogalmazni - eladtak bennünket, játékosokat. Akkor sértett a dolog, később, beszélgetve volt játékostársaimmal, általában nem bánták meg a klubcserét. Lázár Erikáért és értem a Zalaegerszeg jelentkezett, és szerződést kötöttem velük egy plusz egy évre. Két komoly sérülésem ellenére stabil játékosa voltam a csapatnak, szerettem ott játszani. Szerződésem lejártakor - bár marasztaltak - hazajöttem, nagyon távol voltam Vásárhelytől.

-    Vásárhelyen mikor kezdődött a félprofi (majd a profi?) élet? Mit jelentett ez a gyakorlatban?

- Pályafutásom elején mindenkit a sportág szeretete vonzott, a szabadidőnket áldoztuk fel a kézilabdázásért. Amikor elkészült a Porcelángyár sportcsarnoka, a gyár és az egyesület vezetői komolyabb célokat tűztek elénk. Az addigi heti négy edzést, 10-12 foglalkozás váltotta fel kiváló körülmények között. Ez csak úgy valósulhatott meg, hogy a gyárban biztosítottak nekünk állást és általában négy órás munkaidő kedvezményt kaptunk. Délelőtt fél 9-től és délután fél 3-tól tartottak az edzések. Ekkor kaptunk először a fizetésünkön túl differenciáltan kalóriapénzt, amit - ha nem jól teljesítettünk az edzésen - elvonhattak tőlünk. Később, az NB I-ben már a mérkőzésekre is egy bizonyos pénzösszeg volt kitűzve, ami a tabellán elfoglalt helyünk, és az ellenfelek függvényében változott.

-    Meglepetést keltett, amikor edzőséget vállaltál. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?

-    Úgy döntöttem, hogy nem kézilabdázom tovább, és ekkor keresett meg Dzsipoff Karcsi, vállaljam el az edzőséget. Nagyon büszke vagyok erre az időszakra, bár meg kell jegyeznem, sokat segített nekem Török Feri. Segítséget kértem még Tibai Józseftől is. Úgy érzem, ahhoz képest, hogy nem rendelkezem semmiféle edzői végzettséggel, nem vallottam szégyent. Ez volt az a szezon (1996. tavasza), amikor nem szenvedtünk vereséget, és így jutottunk fel ismét az NB I/B-be. Mondtam is ismerőseimnek, hogy mindenkinek ilyenkor kellene abbahagyni.

-    De nem akkor szakítottál a játékkal.

-   Nem szívesen beszélek erről, legyen elég annyi, hogy szerintem még tudtam volna játszani.

-    Elbúcsúztattak?

-   Nem... Én az évzáró vacsorán - véleményem szerint időben - jeleztem, hogy a következő idényt már nem kívánom elkezdeni. Megköszöntem az ott lévőknek, és rajtuk keresztül mindenkinek, hogy segítettek pályafutásom során. Ennyi...

Oldal: _Sipterné Ottlik Julianna
Hódmezővásárhely női kézilabdázásának története a kezdetektől napjainkig - © 2008 - 2024 - hmvkezitortenet.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat