Kanász Lajos

 1933. szeptember 25-én született Hódmezővásárhelyen. Labdarúgóként vált ismertté, védőjátékosként megbízhatóságával, jó fejjátékával tűnt ki társai közül. 1956-ban szerzett természetrajz-földrajz szakos tanári oklevelet a Szegedi Pedagógiai Főiskolán, mégis testnevelőként és kézilabda edzőként dolgozott negyven éven át. Egykori igazgatója jellemezte így: akkor is eredményeket tudott elérni, ha csak az udvar állt rendelkezésére.

 -  Beszélj egy kicsit a kezdetekről!

- 1957-ben kerültem ki az újvárosi Rózsa Ferenc Általános Iskolába, ott kezdtem el a fiúknak labdarúgást, a lányoknak kézilabdát oktatni. Innen indult a női csapatokkal egész életemen át tartó kapcsolatom. Mai szemmel, szinte abnormális körülmények között dolgoztunk, mégis egyre-másra jöttek az eredmények, annak ellenére, hogy semmiféle képesítésem nem volt. Ezt követően jelentkeztem mindenféle tanfolyamra, hogy képezzem magam, elolvastam a szakirodalmakat. Korábbi labdarugóként többször hívtak fociedzőnek, én mégis a kézilabdával jegyeztem el magam.

-    Hogyan emlékszel az akkori iskolai sportéletre?

- Akkoriban hatalmas küzdelmek zajlottak a városi kézilabda bajnokságokon. Meghatározó csapatai ezeknek a Kun Béla Iskola (B. Szűcs Istvánné), a Ságvári (Ujvári József), a Szántó (Kukovecz Ferenc), Tanácsköztársaság téri (Kormány Lajos) és a mi iskolánk voltak. Ekkoriban játszottak iskolai csapatomban, pl. Kis Eszter, Muladi Ida, Sándor Magda, akik később a felnőtteknél is megállták helyüket. Többen, akik szintén kiváló képességűek voltak, középiskolában elkallódtak, mert ott nem foglalkoztak a kézilabdázással.

1975-ben kerültem át a József Attila Iskolába, ahol szintén ezt a sportot műveltük. Az igazi élet akkor kezdődött, amikor 1982-ben átvettük az új iskolát és tornateremben gyakorolhattunk. Ebben az iskolában a legtöbb gondot az okozta, hogy a gyerekek különórákra, zeneiskolába és más szakosztályokba is jártak, ezért délutáni programjaikat nehéz volt egyeztetni. Mindezek ellenére sok és tehetséges fiatal került hozzám. Kiemelném közülük Szabó Stefit, Szirbik Nórát, Beslin Anikót, Kun Évát és Kirsner Erikát, akik közül néhányan már élvonalbeli játékosok lettek.

Ekkor már külön foglalkoztunk több általános iskolában az 5-6. és 7-8.-ik osztályosokkal, viszont ez a piramisszerű építkezés megakadt a középiskolai korosztálynál, mert ott kevesen voltak olyanok, akik megszállottként szerették volna ezt a játékot.

-   Bárhol dolgoztál, mindig sok gyereked volt ...

-   Ennek talán az az oka – amire büszke is vagyok, - hogy egyetlen gyereket nem küldtem el edzésről. Egyetlen egynek sem mondtam azt, hogy belőled soha nem lesz kézilabdás. Pedig ez gátolta az optimális terhelést, a technikai felkészítést. Később akarva-akaratlanul az ügyetlenek háttérbe szorultak ugyan a kétkapus játék során, de egy-egy percet mindig kaptak a mérkőzéseken.

-   Elsősorban nevelő-edzőként ismerünk, de értél el szép sikereket felnőtt csapattal is.

- 1964-ben kerültem először felnőtt csapathoz, az akkori Textilhez, 1967-ben pedig Nagynémedi Laci barátom áthívott a Spartacus ifjúsági csapatához, ahol az 1968-as szezon utolsó mérkőzésein a rossz szereplés, az akkor már biztos kiesés miatt őt váltottam az első csapat kispadján.

Új csapatot kellett kialakítanom az ifjúsági csapatra támaszkodva, mert többen abbahagyták a játékot. Igyekeztem megtalálni velük a hangot, hogy a munka mellett jó hangulat is kialakuljon, de játékosaimat mindig magáztam. Amit tanultam a továbbképzéseken először az iskolai csapatommal próbáltam ki, és ha megfelelőnek tartottam, a felnőtteknél is alkalmaztam. Minden edzésre edzésvázlattal mentem, határozottan követeltem, a mérkőzéseket kiértékeltem – és a siker nem maradt el. Az első szezonban harmadikok, azt követően pedig mégjobban szerepeltünk. Az utolsó fordulókig versenyben voltunk az első helyért, akkor azonban az egyesület vezetése megkért bennünket, csináljuk úgy, hogy ne nyerjük meg a bajnokságot. Anyagi lehetőségek és utánpótlás híján jobb nekünk az NB II. Végül ezüstérmesek lettünk.

A döntéssel egyetértettem, ennek helyességét a következő szezon igazolta. A csapat jelentősen meggyengült, Fodorné tanulás miatt kevesebbet edzett, betegségek miatt hiányoztak egyesek, de a rossz szereplés legfőbb oka az volt, hogy Miklósné, aki az előző évben 124 gólt lőtt, anyai örömök elé nézett. Már a tavasz nagyon rosszul sikerült, nem tett jót az sem a csapatnak, hogy a vezetőség visszahívott egy-két idősebb játékost. Nem tudtam megemészteni a vereségeket, főleg azokat, amikor gyengébb csapatok ellen kaptunk ki. Egészségileg és idegileg nem bírtam tovább, és a Makó elleni vereség után felálltam a kispadról.

A csalódás olyan nagy volt, hogy megfogadtam: soha többet nem leszek felnőtt csapat edzője, és ezt sikerült betartanom. Elköteleztem magam a gyerekek mellett, nyugdíjazásomig nagyon jó hangulatban dolgoztam velük a kézilabdázásért.

Oldal: _Kanász Lajos
Hódmezővásárhely női kézilabdázásának története a kezdetektől napjainkig - © 2008 - 2024 - hmvkezitortenet.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat