Miklós Lőrincné Oláh Julianna

Sportpályafutása három korosztályt ölelt át. Játszott a régi nagyokkal, saját korosztályával ért el fényes sikereket, majd a fiatalokkal próbálta menteni a Spartacus akkorra megkopott dicsőségét.

Amikor ő játszott, a szurkolók körében divat volt szeretni azokat a játékosokat, akik jól játszottak és gólokat lőttek. Pincsi - így becézték - pedig nemcsak jól játszott hétről-hétre, hanem rengeteg gólt dobott, ezért imádták a drukkerek. Népszerűsége Miklós Lőrincnéként sem csökkent, amikor hat hónapos lányával a pálya szélén újra csapata rendelkezésére állt. Sportszerűségénél csak klubszeretete volt nagyobb. A Spartacusban kezdte és ott is hagyta abba a játékot, bár a Békéscsaba és az FTC többször megkereste és hírbe hozták a Metriponddal is.

- A Szentes és Szeged közötti két vasút találkozásánál, tanyán laktunk, onnan jártam be az iskolába és az edzésre. A Petőfi utcai általános iskolában, testnevelőm Nagynémedi László volt, ő szerettette meg velem a sportoltást. Azt követően a 602. Ipari Szakmunkásképzőben női szabóként végeztem, ahol Sós Imre fedezte fel bennem az atlétát. Elsősorban 400 m-es síkfutásban voltak kiváló eredményeim, de nem vonzott az atlétika, a magányos, egyéni sportolás.

- A Spartacusnál kezdtem el kézilabdázni, ahol a csapat körül Szabó Imre, Hatsek József és Nagynémedi László dolgoztak. Csodálatos emberek voltak. Keményen fogtak bennünket, de ha szükségét érezték, engedtek a szorításon. Megértően, mindenre odafigyeltek. Amikor ellopták a biciklimet, amivel bejártam az edzésre és az iskolába, az Elektrofémnél kijárták, hogy vegyenek nekem egyet. Akkor még nem tudtam, hogy ez volt az egyetlen dolog, amit a sportolásért kaptam, ezt is a kényszer szülte.

- 1965-ben kerültem a nagycsapat közelébe. Az előző korosztályra mindig felnéztem, nagyon aranyosak voltak velünk, befogadtak bennünket. Védekezésben zavarót játszottam, középen helyezkedtem és megpróbáltam labdát szerezni. Ha az ellenfél elvesztette a labdát, gyorsaságomat, mozgékonyságomat kihasználva megpróbáltak indítani társaim. Sok gólt szereztem így.

- A Szőnyi utcai pálya volt a második otthonom, ahol óriási csatákat vívtunk egymással és néha a fiúkkal is.

Különösen emlékezetesek voltak a vasárnapok. A mi mérkőzésünk kezdődött a leghamarabb, aztán átmentünk a Bethlen udvarába, a kosarasok meccsére, onnan a strandra, a vízipólósokhoz, délután pedig következett a focimeccs. Ezt az egész csapat végigjárta és szurkoltunk egymásnak. Ez most elképzelhetetlen. Néha idegenbeli meccseken is találkoztunk, ilyenkor, ha nyertünk, a vonatot visszaútban szétvetette az öröm és az ünneplés.

- Meghívást kaptam az ifjúsági válogatottba, ahol akkor Németh Adrás volt az edző. Kétszer voltam Pesten edzőtáborban, hivatalos mérkőzést azonban nem játszottam címeres mezben. Nem így a szövetkezeti válogatottban, ahová Nádori Pál edző többször beválogatott. Lengyelországban és Romániában játszottunk meccseket.

- Szüleim különben nagyon sokat segítettek, szerették a kézilabdát, minden meccsen ott voltak. Amikor a szülés után újra kezdtem a játékot, a vidéki meccsekre anyukám kísért el és vigyázott a kicsire.

Az NBI/B fájó emlék, alig szereztünk pontot, az ellenfelek jobbak voltak. Nehéz volt megélni azt is, amikor megszűnt a Spari, mert én nemcsak ott játszottam, hanem a szövetkezetben dolgoztam.

Mostanában lejárok a HKE meccsekre (mi csak Öreg Tyúkok  Egyesületének (ÖTYE) nevezzük), ott is Mama vagyok már. Ha hiányzok, keresnek a lányok, és ez nagyon jól esik.

Oldal: _Miklósné Oláh Julianna
Hódmezővásárhely női kézilabdázásának története a kezdetektől napjainkig - © 2008 - 2024 - hmvkezitortenet.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat